Betöltötte a szobát,
s a szív mindegyik pitvarát,
kintről jött, hol minden latyakos,
erős hangja a tűzzel is játékos,
káromkodott... egész éjjel mulatott,
a nő titokban így gondolkodott:
Be szép ez az undok, Istenem!
ezt adtad bizony énnekem!
Megsértődött, de kacagott,
a nő szeméből így olvasott:
Na hagyd csak... nem hagysz el soha,
az élet nem oly ostoba,
te vékony, nádszál gyenge nő,
így szólt hozzá a hencegő.
Sokszor elmondta már neki
lelke tövissel volt teli,
Asszony, vigyázz mert megteszem,
halált oszt rád a két kezem.
Testéből a tűz kiszaladt,
kebléből sírás felszakadt,
elcsendesedve imát rebeg.
Istenem, add hogy ravasz legyek,
s ha szempillám is megremeg,
megismerhessem a titkát e helyen,
Földi álmom urát, s rabszolgámmá tegyem.