Idegenként, hallgatagon haladtunk egymás mellett... hajadon
azt súgta az előérzetem... hogy ez bizony szerelem,
a nyári reggel fénye megcsillantotta tiszta arcát,
s aranyló haján játszadozott.
Akkor még nem tudtam..., hogy szívemből ezt semmi és senki
ki nem törli, nem feledhető ez a tűz... kiolthatatlan kanyaró,
és azt sem, hogy az üveges mellékutak párhuzamosan követnek,
és a haladó eszmék... később sorosan ölelkeznek.
Hogy valami új varázslat teljesen átölel,
s keserű ízével el fog hagyni a könnyelmű életmód,
s bár a bort szeretem..., ahogy szikrázik a pohárban,
de mindegyre kevésbé biztat és vonz.
Láttam a kimagasló tekintet szépségét,
a fény forrásait... árnyékait... szikráit,
de sejtettem a nehézséget, a mély gyönyört
a kerekre nyílt szemekben.
S mint később... belsőmmel harcolva rájöttem,
a minden napok egészében megtalálom,
azt, ami bevilágítja tiszta lángjával életem,
amely nélkül nem tudnék élni.