A csalogány elfordult a varjútól.
A holló sasmadárként szállott,
A sas kinevette, mit látott a hollótól.
A varjú fekete volt,
A holló pedig éjsötét.
A vadász kezében puska volt,
A társáéban sörét.
"Szállj le varjú gyorsan a faágra!
Nem bánt a vasgolyó!"
S mosolygott rútul a társára.
Zokogni kezdett égben a holló.
Mert gyûlölte a varjút, tiszta szívbõl,
De vesztét nem kívánta soha.
A varjú leszállt, s énekelt, a vízrõl,
A holló is alábukott, legyen bámily mostoha.
A visszhang, visszafújta a dörrenést,
Õz, és szarvas megrendült.
A vadász hallotta a falevél zörrenést,
S áldozata már a lábánál feküdt.
"Ez is jó lesz!" Mondta a társ halkan,
"Jó bizony." Érkezett a válasz mormogva.
Sötét, kicsi test pihent holtan az avarban,
Elment a két vadász, rá sem pillanta a hollóra.
A csalogány vidám nótát zengett,
Nincs többé a gyûlölt madár.
A sas örömtáncot lejtett,
Csak a varjú mondta sírva: "Kár"