Tomboló, sötét az éj,
esõ esik s fúj a szél.
Állok az ablaknál csendesen
s a hideg, zord idõt lesem.
Éjfél is rég elmúlt már,
de az álom felém nem jár.
Az életemrõl elmélkedem,
rabságom okát keresem.
Amit szeretnék nem tehetem,
mindig más dönt helyettem.
Sokszor már azt kívánom,
bárcsak fedne örök álom.
Vagy madárrá szeretnék válni,
s innen messzire szállni.
Egy szebb és jobb vidékre,
ahol boldog lennék végre.
Meg akarok szökni innen,
eltûnni most, csendben.
De egyedül ezt nem merem,
bárcsak Õ itt lenne velemr30;
Összerázkódom hirtelen,
s megfordulok ijedten.
Az ajtó halkan nyikordult,
majd lassan kitárult,
s belépett rajta az Idegenr30;
De nem!- hiszen ismerem!
Lehet, hogy most félnem kéne,
de ismerem Õt ezer éve!
S most valójában áll elõttem,
hosszú kabátban, talpig feketében.
Nézek némán barna szemébe,
s õ is csak néz az enyémbe.
Úgy látom, mintha mosolyogna,
pedig meg sem rándul ajka.
Lassan kinyújtja kezét,
én csak figyelem szemét.
Elindulok, nyújtom kezem,
s bátran tenyerébe teszem.
Õ gyengéden megszorítja
és elvezet egy boldog világba.