A kaktusz szúr, virága szemnek int,
a muskátli vérpiros életre
kelti köddé vált múlt emlékeit,
mit adott, kapott életünk fele.
Lehet e szó köznapi fogalom,
meghúzódik sok árva kacat közt,
pedig minden sors taposómalom,
hagyom, mit elvesz, vagy fejemre önt.
Napi elvárás megköszönni azt
hálálkodva, hogy dobbanhat szívem.
A hallgatója régtől épp te vagy,
veled egyesül a fáradt ütem.
Külön-külön is megfizettünk már
régmúltunkban tett hibás léptekért.
Vártuk és várjuk, jókért most mi jár
rágva, nem ízlelve ma kenyerét.
Lélek, vágy, tudat és mély érzelem
hullámhosszait másként tárolod,
mint én, hiszen létünk nem vegyelem,
nem csupán gének vagyunk, atomok.
Csak ember tudja: életjáradék
több puszta számnál csörgő papíron.
Benne rejlik most, a mi jöhet még,
bizonytalanság s örök bizalom.