Állatok vagyunk, csak ösztöntelenek,
Úgy hivnek minket, hogy emberek,
És a tudásnak adtuk a testünket,
S feláldoztuk a máglyán eszünket.
Dolgozott a kéz, alkotott a világ,
Izmokból sarjadt a legszebb virág,
S izzadságcseppek alatt,
Egy-két könny is fakadt.
Alkottunk és még most is megtesszük,
Vágások és villanások közt életüket vesszük,
És gyomorforgató látni mind ezt,
De nem ítélem azt ki így tett.
De ha a lélek áldozat is, az ész ne legyen,
S gondolkodjon az elme, hogy el ne vesszen,
Hozzon virágot minden rózsaszál,
Tán végül a lélek sorsa se a halál.