Valamikor régen,
több, mint ezer éve
megérkezett egy nép
a Kárpátok völgyébe,
hegyekkel körülvett, kies
medencébe, folyók, alföldek
gazdag erdők, termőföldek vidékére.
A kalandozó nép harcokkal és csellel
elvette e földet az itt élő népektől,
Letelepedett, és államot épített,
majd kereszténnyé lett,
Földet művelt, állatokat nevelt.
Tervei között területi nagyság szerepelt.
Tovább háborúzott, hódított.
Az ország naggyá lett - tenger mosta
partját - népe híressé vált .
Más népek is szövetségül hívták.
Beírta így nevét a világtörténetbe a magyarság.
De jött az árulás, az egység megbomlott,
a nép meghasonlott, belső harcok, árulások
lőtték szét a békét, egyetértést, - mérgét,
a sok háborút sorra elvesztették, a sarcot fizették.
Ára - a terület - egyre fogyatkozott,
törpe népre a vereség nem sok dicsőséget hozott.
Az idő kerekét semmi vissza nem fordítja
nosztalgiázhatunk, de már nem tér vissza
nagy Magyarország dicsőséges kora.
Fejünk felett az őszi szél ma már
csak a régi dicsőségről mesél.
Bátor, harcos népből így lett
a magyar nép óriásból törpe,
régi büszkeségét mégis megőrizte.