Kemény mint az élet, s oly tiszta mint a kéklõ ég.
Kezemben tartom, lüktet, forrong mint az élõ anyag,
Kerestem sokáig, most rátaláltam a Bánat-tenger alatt.
Mennybõl lopott kincs, melyre angyalok balgán vigyáztak,
Még is hiába, mert én megszereztem, s õk nagyot hibáztak.
Most pedig csak az enyém, csiszolatlan gyémánt kezembe zárva,
Misztikus és ismeretlen, de csak a teljes tökélyt várja.
Dédelgettm, csókjaimmal tüzet lehelek jég testébe,
Délibábként lebegek, felette, szívdobanást csempészek lelkébe.
Dúdolok halk altatót, hangomba rejtett szép varázsigét,
Dermedt scendjét felolvasztom, lélegzettel töltöm meg a szívét.
Suttogok szavakat, hogy simára csiszolják fehér lég-fényét,
Selmyes valóságot csempészek bele, hogy megtalálja a békét.
Sosem ismert érzéseket adok neki, egyre jobban átformálom,
S lassanként tökéletes lesz, egy sosem volt vágy, egy álom.
Kincs volt eddig, de mostanra lüktetõ valósággá válhatott,
Mesékben létezett csak, mesékben mit csak ábrándos szem láthatott.
De most itt van, hús-vér ember szenvedélyekkel körbe fonva,
Soha nem vágyom többé másra, csak arra hogy nevemet kimondja!