Halljátok, hogy ordít a csend?
Köröttem minden megfagyott.
Imák duruzsolnak szerte -
szótlan fejfák s oly sok halott.
Könnyektől átázott kendők,
szívek kalapálnak vadul.
Szeretteik otthon békén,
emlékük sohasem fakul.
Őszirózsát hoztak nékik,
s simítják féltőn a hantot.
Kuvik szól fáról felettünk,
lelkünkben nincsen nyugalom.
Nézd, ólomsúllyal lépkedek,
sors-teherrel a vállamon.
Vérző lelkemben nem csitul
hiányodtól a fájdalom.
De most újra elengedlek,
lassan hó hull már a téren.
Várj reám, s ha itt az idő,
hozzád újra hazatérek.