Nem kell írnunk verset,
Hisz szívetekben ég,
Mond meg telhetetlen ember,
Ez neked miért nem elég?
Ha ti megtehetnétek,
Szívünkbe is markolnátok,
S mosolyogva tépnétek ki,
A maradék boldogságot.
Bár csalódnátok kezetek látva,
Hisz üres marékkal mennétek,
Bármely korbáccsal is simogatsz,
Nem lesz otthon tányérodra étek.
Szabad a vers, s rab a költő,
Élete maga a szenvedés,
De mégis köztünk élnek,
Hiába van benne a rettegés.
Felakasztották ökte, lelőtték,
Mohácson át gyalogolva ásták el,
Karjaiba vágtak, vérben fürödték,
És a világ most mit várna el?
Könnyeket, hisz az, mit adhatunk,
Leírva, a sorok közé vetve,
Ordítva az utcán éjjelekben,
De minden szavunk ember teremtette.