H.Gábor Erzsébet
Lobogó lángok
A fáradt őszi fák között
a szél ma búsan kódorog.
Itt minden bronzba öltözött,
a nyár már régen megszökött,
az égen szárnyas vándorok.
Egy árva pad, s a lámpavas,
a múltat őrzik csendesen,
nyugodni készül már a Nap,
ott, hol annyiszor vártalak
az emlék lopva megpihen.
Az úton sok sok rőt levél,
avar a tarka szőnyegem,
hajamba túr a szembe-szél,
teszi a dolgát, nem henyél,
munkál benne az őselem.
Az ágak közt a fény rezeg,
a Nap egy percre felragyog,
madárfütty, illat, lágy neszek -
nincsenek bennem kételyek,
örül a lelkem, jól vagyok.
Szívem zenéjét hallgatom,
az est leszáll, a szél elül,
te vársz reám a vén padon,
csókod parázs az ajkamon,
s lángok lobbannak legbelül.
2019. november 3.