„Me too! Me too!”
„Me too! Me too!” – e két szó azt jelenti
Szép magyar nyelven: Engem úgyszintén!
Ezek után már nem maradt mást tenni,
Feltárni mindent híven, őszintén.
Előkerültek hajdani emlékek,
Hallgattak róluk fél élet során,
Köztünk-maradjon, nem publikus tények,
Melyek megestek függelem okán.
Pályára lépő, kezdő kis színésznők
Szerepre vágytak, mely hírnévvel jár,
S voltak e vágyat nagyon is jól értők,
No meg szemérmes, néma kelléktár.
A szereposztó dívány tette dolgát,
A titok – eddig! – titok is maradt:
A rendezőt nem érte sohasem vád,
A színésznővel nyert csak a darab.
Beíró kislány – titkárnői vággyal!
Vette a főnök nyomban a lapot,
Megismertette ama híres ággyal,
Mely oly sokaknak zöld utat adott.
Kórházi nővér, folyton éjszakázó,
Ágytál-mosásért mindig felelős,
A doktor úrnak kedvében volt járó,
És nem zavarta, hogy húsz éve nős…
Teltek az évek, évtizedek csendben,
Ki-ki sikerrel csinált karriert,
S a történtekben, direkt, közvetetten,
Ki érintett volt többnyire csak nyert!
Nyugdíjas már a rendező, a doktor,
A titkárnő, a főnővér, a sztár,
A múlt temetve, ahogy volt már sokszor,
Feledni jó, nem lévén semmi kár!
Vagy talán mégse? Vonz a nyilvánosság
Kiállni most egy kamera elé?
Nosza, borítsunk! Tudja meg az ország,
A botrány – áru. Nem halni belé…
És akkor sorban mind bevallja: véle
Ily zaklatás a múltban megesett.
A tettes – mit számít, hogy él-e, fél-e –
Most szégyenkezve levesbe mehet!
A kérdés bennem felvetődik olykor,
Miért nem hangzott „Me too!” akkor, ott?!
Jót tett a dívány, rendező, a doktor,
Mindenki jól járt s nem panaszkodott…
Hölgyeim, ejnye! Megkésve, utólag
„Me too!”-val jönni, hát, nem sportszerű.
Hitele nincs már nálam e két szónak,
Övön alul van… Ilyen egyszerű!
* * * * *