Megkondul a széltől a levél,
a vén tölgy történetet mesél.
Bizony jól ismer minden álmot,
hiszen meghallgatja a vándort.
Ki megpihen hűvös árnyában,
dajkálja vigyázó karjában.
Óvja féltőn a rongyos gyúnyát,
s a mindig sikkes sarkantyúját.
Megmosolyogja a kis dedet,
látja felnőni, s az agg szemet.
Ó, mily gyorsan száll a pillanat,
bő folyó csak volt, már kiapad!
Bár csak a tavasz újra jönne,
a napfény orcáján röpködne!
De nem! Keselyűk keringenek,
s árny öleli a tölgyligetet.