Érzem, hogy istenek vagyunk,
Köveket törünk, hegyeket mozgatunk,
S teremtünk, állatot, képet,
Soha se győzhet le a természet.
Álmatlanul, mindig dolgozva,
A világ mocskait egyre csak foltozva,
S kémlelve a sötétlő eget,
Olajban úszó, lángoló tengereket.
Koponyák halmain bőszen csak taposva,
Mintha másnak nem is lenne szebb dolga,
Majd mosolyogva ad új helyet fejének,
Egy ártatlan kés, mit már nem is becéznek.
Borzalom, vér, utálat s gyalázat,
Mi kell még isteneitől e világnak?
Tán a csoda, ami végül megmentse,
Az új ember, ki új istent ölhetne.