Vargha Gyula: Öreg temető / Alter Friedhof
Írta: Toni Dátum: December 27 2019 09:21:26

---

H

Sovány síkárfű leng kopár temetőben,
Horpadozó, sülyedt sírok tetején,
De megaranyozza a nap lemenőben,
S ott mulat legtovább az alkonyi fény.

---

Teljes hír

---

Öreg temető
1
Sovány síkárfű leng kopár temetőben,
Horpadozó, sülyedt sírok tetején,
De megaranyozza a nap lemenőben,
S ott mulat legtovább az alkonyi fény.
Kakukfű is nő ott, az én hű virágom,
Törpe futó szára minden sírt belep.
Pihenni magamnak a kerek világon
Sehol se találnék olyan jó helyet.
2
Az öreg sírok közt hányszor heverésztem.
Szíva a kakukfű édes illatát;
Az ég tiszta kékjét álmodozva néztem,
Melyen fecske villant néha-néha át.
Csend volt s a komoly csend szent áhítatába
Halk zene, méhdongás zöngése vegyült,
Közben el-el némult a méh, ha virágra,
Szürcsölni a mézet, perczig le-leült.
3
A levegő langy volt, rezgése merő fény.
Áradt a bűbájos tavaszi meleg ;
Füvön és fejfákon játszott a verőfény,
Pezsgette az élet gyermekszivemet.
A merre szemem szállt, fenn a derűs égbolt,
Lenn a virágos rét a völgy kebelén,
Túl a szelíd dombhát, oly igéző szép volt,
S csodás gyönyör üdvét lehelte belém.
4
A ki még nem látott soha mást, csak szépet,
Kit száz ragyogással töltött el a lét,
Kire sár nem freccsent, kit tüske se tépett,
Ki még sohse kóstolt keserű epét:
Tiszta gyermeklelkem, könnyű szárnyat öltve,
Mért nem szállt fel akkor, regg harmatakint,
A melyet a kék ég alig ejt a földre,
Már sugarak szárnyán csal vissza megint.
***
Vargha Gyula 1853 – 1929
***
***
Alter Friedhof
1
Dünnes Wiesengras auf einem kargen Friedhof,
an der durchhängenden, versunkenen Gräbern,
doch es wird golden, was jetzt die Sonne anbot,
‘d das Zwielicht bleibt die längste Zeit dort, am Fächern.
Dort wächst auch der Thymian, meine treue Blume,
die kurzen Stängelchen bedecken dort jedes Grab.
Dort kann ich mich entspannen, wie im Lagune
Das ist der beste Ort, der mir jemals gab.
2
Wie oft hab‘ ich zwischen alten Gräbern gelegen.
Eingeatmet der süße Duft von Thymian;
träumte unter dem blauen Himmel vom Segen,
wenn die Schwalben flogen im Frühling an Rhein.
In der heiligen Anbetung von der Stille
leise Musik, mit dem summenden Bienenstock,
mal verstummte die Biene, als sie an Zille,
um den Honig zu schlürfen, einen Moment hingehockt.
3
Die Luft war lauwarm, die Schwingung war nur das Licht.
Schwüle bezaubernde Frühlingshitze;
auf der Grabkreuze und auf dem Gras es langsam zerbrich,
für mein Kinderherz war wie eine Lakritze.
Wohin die Augen schauten, war es blaue Himmel,
unterhalb der Blumenwiese im Schosse des Tals,
drüben des sanften Hügels war ein großes Gewimmel,
und der Atem der Freude blieb stecken im Hals.
4
Wer hat noch nie etwas anderes, als schön erblickt,
wem das Leben nur mit Herrlichkeiten war bedeckt,
an wem das Schlamm nicht spritzte, kein Dorn sticht,
wer hat noch nie, die bittere Galle geschmeckt:
Meine Kinderseele, mit den leichten Flügel,
warum bist du dann nicht aufgeflogen, Morgentau,
was der blaue Himmel kaum wirft an die Hügel,
es jagt mich auf den Flügeln, zurück zu Blumenau.
***
Fordította: Mucsi Antal-Tóni