Végtelenbe kifulladva, csukott szemmel rohanva.
És várni, mikor ér oda az ember a pusztára…
Keresni a határt, hol a puszta a végem… végre!
Mikor ez, az ember látható mindensége vége.
Rohantál,
Küzdöttél,
Futottál,
Mire ráébredtél,
Mind elmentek, kik szerettek.
Magányos éjjelek elnyelnek,
Lidércesek, végtelenek.
*
Visszaútra már nincs semmi, így nem is kell már lihegni,
És ha, nem lenne sürgős, akkor lehetne jót bóklászni.
Visszaút nincsen,
Ülsz és várod a véget…
Ez nem is élet.
*
Minek idegeskedni, az élet úgyis azt ad, amit ő akar,
Szabadulni nem-igen lehet tőle, vele élni biz' nem pazar…
Ami írva van
Megváltoztathatatlan.
Ha tetszik, ha nem…
*
A pusztában, ha már voltál, akkor tudod, tapasztaltad, hogy ott nincsen semmi,
Ezért kár volt rohanni, meg ideg- bajoskodni, eső után sárba lépni…
Holmi életed
Sivár, mint a Szahara.
Éltető csepp kell…
*
Vágyni meg már nagyon kellene? Egy jó hideg márványtábla alá?
A kis-harang ott naponta kongat! De, biz’ nem jó az a konty alá…
Vecsés, 2015. március 4. – Szabadka, 2019. július 21. – Kustra Ferenc A verset én írtam, alá a septoletet és a senrjú –kat, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. A vegyes címe: Visszaút nincsen