A halálról beszélni lehet, kell.
Életünk végén eljön, bekopog,
de míg szívünk egyenletesen ver,
köztünk a szó oly' emberi dolog.
Határokon is átkiált a szó.
Karját veszített nemzet mégis él.
Rádióban sincs mindig dáridó,
van az úgy néha: mosolyod zenél.
Korfüggő lenne, van-e felelet
a kérdésemre, s vajon kérdezek?
A hangom sokszor bizony megremeg,
betűkből építek üzenetet.
Mintha csak áru lenne minden szó,
mit kimérünk patikamérlegen.
Panaszból több van, kevesebb a jó,
mi tollam alatt, ajkamon terem.
Panellé váló képes kívánság,
rutinos hogy-vagy – értékvesztett pénz,
ha meg sem várom társam válaszát,
szél fújja el, vagy vírussá vált félsz.
Szónok szövege közmondás-csomag,
művi tapsféle színjátéknak szól.
Néhány óráig jól érzed a magad,
kérdés-stop-táblánál nincs karambol.
Tanár szava is unalomba fúl,
pedig a világ milyen érdekes.
Tiszavirág-életű minden új,
mely választ nem vár, sőt nem is keres.
Szomszéd tesz ezt-azt, bosszantó talán,
vagy mindent elválaszt a kerítés.
A szó is érzi, nem jó e magány,
kimondani félek és te is félsz.
Elvan a gyerek, mobilon pötyög,
a tévében zúg ismert sorozat.
Nap süt. Esik. Vagy éppen mennydörög.
„Szó bennszakad, a hang (is) fennakad.”
Egyirányú utcában járok én.
Véleményem nem főúton robog.
Kit érdekel a rím a sor végén?
Sorskérdésem már mélyre bújt titok.