Mint afféle ember aki letépi láncát,
némán bolyong csak a bátorság határán.
Ébredten tekint e kábult világra,
félelem nélkül az igazat látva!
S így riadtan eszmél a fájó valóságra,
az abban benne rejlő tényeknek hadára.
Aggódva kutatja rémült tekintete,
segítő szándékát hogyan is tegye?
S támasza hogy legyen a saját népének,
megmentője miként egy nemzetének!
Miképpen harcol a kétségek ködében,
vakon is szembe száll ezernyi veszéllyel!
Millió titoknak feltárul rejtelme,
a bűn mocska hogy őt is beszennyezze!
Sárába tiporja s aztán megalázza,
ördögi tettével a szégyen börtönébe zárva!
A hazugság hálóját hogy reá vethesse,
ne hozzon fényt sötét érdekekre!
Az őszinteséget újból káoszba taszítva,
nyomasztó hatalmát örökre megtartsa!
Úra így legyen térnek és időnek,
hódóljón előtte mind ki tőle félhet!
s legyen zsarnoka világnak embernek,
az azt megrontó isten verte pénznek!
De bűnös titkai lassan napvilágra törnek,
álnok tervei is lelepleződnek!
Nem bújhat már el a saját izmusába,
a megteremtet hazug , gonosz egójával!
Mert fel ébredt az ki eddig benne bízott,
mind aki hit mostan hatalmasat csalódót!
Szégyenétől tépve lázad sorsa ellen,
s a küzdés mivoltában teljesül ki tette!
A sötétség tövisei ismét a lelkébe szúrtak,
nehéz elviselni kínját e fájdalomnak!
Mert sebe ott van még mélyen bent a szívben,
vérzőn és kísértőn a bánat emlékében!
Keresztjét így hordozza soha nem feledve,
ez lesz már neki az örökös bélyege!
S amint így küszködik a könnyeknek hadával,
csendben feláll súlyos igájával.
Kétkedőn tekint fel ó a magas égre,
ezernyi kínok közt még sincs ő megtörve.
Pedig mint országát úgy szívét is darabokra törték,
de nem tudták elvenni hatalmas reményét!
S annak szikrája ím hát tüzet gyújtott,
lobbanó lángjából mindenkinek adott!
Mit neki egy évszázad meg kreált meséje,
mert néki egy fontos Istene és népe!
Feláll hát újra mostan talán utoljára,
hogy büszke magyarságát bátran a világra kiáltsa!
2xistvn