Ha majd....
***
Ha majd elsorvadott szivemből
A dal forrása kiapad,
Ha édes hangra már nem zendül
Ajkam se kéj, se kin alatt;
Nem hat meg a tavasz varázsa,
Mosolygó kert, mező, liget,
Az ősznek méla hervadása
Meg nem indítja könyemet;
Ha a pacsirta énekére
Szivem már visszhangot nem ád,
Ha a nyár csöndes, holdas éje
Ábránddal többé nem fon át;
A lány hozhatja már szerelmét,
Ajkán hiába ég a csók.
Hevemből nincs meg, csak az emlék,
Hogy foltozgassa a valót;
Ha a szabadság égi képe
Nem költi lángra lelkemet,
A riadó szilaj zenéje
Nyomot se hagy elmém felett,
Ha nemzet, haza, jog, igazság,
Úgy tetszik, csak hiú nevek,
Nem értem milliók panaszát,
A némán hulló könyeket;
Ha nem tudom hőn átölelni
Mind, a mi szép, nagy és nemes,
Nem birom igazán gyűlölni,
Mi gyűlöletre érdemes;
Az eszmék fényes lobogóját
Ha többé nem követhetem,
Ábrándtalan sivár valóság,
Tengődés egész életem:
Akkor többé a temetőre,
Barátaim, ne várjatok,
Kinek nincs hite, álma, könyje,
Bár idefenn jár, rég halott.
***
Írta: Inczédi László 1855 – 1902
***
***
Wenn dann ....
***
Wenn aus meinem serbelnden Herzen
die Quelle des Liedes versiegt,
und mein Mund auf die süßen schmerzen
noch mit Lust, und Leid reagiert;
Die Magie des Frühlings lass mich kalt,
auch das Verwelken des Herbstes,
das Lächeln des Gartens, das Feld ‘d Park,
bedeuten für mich nichts Ernstes;
wenn auf den Gesang der Lerche halt
gibt von dem Herz kein Echo mehr,
wenn des Sommers ruhige Mondnacht
verwebt sich nicht mehr mit Traummeer;
das Mädchen kann, dass Liebste bringen,
der Kuss auf den Mund brennt zwecklos.
Die Wucht ist nicht mehr, nur das Ringen
die Wahrheit zu flicken ist nutzlos;
Wenn mal der Freiheit dem Himmelsbild
die Seele nicht zu flimmern bringt,
das Alarm der lodernden Musik
lässt keine Spuren in Gehirn.
Wenn Nation, Heimat, Gesetz, Wahrheit,
scheint es so, wie eitle Namen,
verstehe nicht die Klagen zurzeit,
von denen, die Tränen weinen.
Wenn das heiß nicht umarmen lassen
dass, was schön, groß und edel ist,
kann das auch nicht wirklich hassen, was
wert wäre, zu hassen wie der Frist;
die helle Fahne der Ideen, wenn
ich es nicht mehr verfolgen kann,
Fantasieloses, öde Apsiden,
vegetiere ich lebenslang:
Da zu mir in Friedhof zu gehen,
meine Freunde, wartet ihr nicht,
wer keine Träume, Träne, Glauben,
hat, wenn auch hier ist, lebt er nicht.
***
Fordította: Mucsi Antal-Tóni
Pénzes István, volt iskolatársam festményével...