Mint zöld szára végén ki buzogányát hajtja,
A virágba borult önkény, pont az a fajta,
Ő szárba szökkent, ő nem rettent, ő megeredt,
S égre néző kinyúlt porszemként cselekedett,
A nap fényében hízott, eső vizén érett,
Szemtelen mód az égi Isten után révedt,
Illatával bevon, mit az orrokra ráhint,
Megszületett végül a virágzó szép Jácint,
De öröknek nem örök, csak pünkösdi király,
Szirmain már minduntalan ott dúl a viszály,
A hervadás árnya régóta környékezi,
Hisz csak a romlás keserű ízét élvezi,
Tapsra nem vár, csak sürgeti a múló időt,
S belülről pusztítja el az épp kisarjadt tőt,
Még ereje teljén utoljára szalutál,
Majd lassan legyűri a borítékolt halál.