Depresszió, míly gyönyörű szó,
Sikítsa délben a hegylakó,
Hogy ott van fent, úgy egyedül,
De oly sok év után, rendületlenül.
Ó mondjad el, meddig maradsz,
A halál szavával hogy haladsz,
Sírd el nekem mennyire fáj,
S szállj el innét szabad madár.
Hagyj ide fent, meghalni még,
Tán befogad majd az ég,
Úgy legbelül, mint oda fent,
De csak a csend mi hagy idelent.
Szálj fel, énekelj, énekeld,
Hogy élni kell és légyegeld,
Mi fájt nekem, halottai,
Az életen s a romjain.
El hagyatva, anyátlanul,
Gyermekként holtukul,
Csak néhány szó, mi megmaradt,
S egy vers így megfogant.