Amikor a világháborúnak vége lett
nem volt tej, sem hús, sem kenyér.
Sok állat elpusztult, búzaföld elégett.
A piac helyén bombatölcsér.
A földben maradt sok ki nem szedett krumpli,
marhatök, meg ami volt.
Ezekből kellett a betevőt megfőzni,
hogy ne legyen köztünk éhen holt.
Volt olyan nap, amikor nem jutott kenyér,
mert nem lehetett sehol sem kapni.
Mert elfogy minden, mire a sor odaér
bár ötkor illett sorba állni.
Tej rég nem volt, persze vaj, túró, de sajt sem.
Nem lehetett boltban megvenni.
Nem volt sehol a boltban tartós élelem.
Valóban ritkán tudtunk enni!
Az én családom nagyobb városban lakott.
Azt kaptuk, ami a boltban volt,
vagy mit a falusi a szatyrából adott.
Ő meg otthon még sót sem kapott.
Sóért, gyufáért neki is menni kellett,
mert ez nálunk néha itt-ott volt.
Így tőlük néha még cserélni lehetett,
disznózsírt, túrót, kevés sajtot..
Fél év alatt tán egyszer hozzá jutottunk,
jobb, tartalmasabb ételekhez.
A többi napokban sajnos nyomorogtunk,
közel voltunk az éhezéshez.
Csak mostanában gondolok sokszor erre.
Most is nyomorúságban élünk.
Ez már sajnos így alakult elmúlt hete.
Járvány karanténba kerültünk.
Akkor, régen egészen kisfiú voltam.
De mégis én mentem vásárolni.
Amit tudtam, megvettem és hazahoztam.
Most nem tudok innen kimenni
.
Ilyen kiszolgáltatott én sosem voltam.
Otthoni börtönbe kerültem.
Pedig nem loptam, raboltam, gyilkoltam.
Ilyen rabságban sosem éltem..
Persze tudom, ez a legjobb mindenkinek,
mert a legújabb közellenség
elkerülhető, ha karanténba megyek.
Mert legfontosabb az egészség.