Minden ember lelke,
Olyan más és más,
S mint úgy terhe,
Nehéz a változás.
Valaki bírja, van ki nem,
Fájó lelkét a tűzben,
De mond meg istenem,
Él e még az, kit élni űztem.
Elmontam neki, hogy hazudtál,
Hogy sose lesz boldog,
Vagy tán olyat mit te se tudtál,
És én vagyok a gondod.
Mond meg, hisz így lesz java az embernek,
Hogy érezze, hogy fájjon,
S lesz megkönnyebbülés a fáradt lelkeknek,
Ne hagyd hogy esőbe ázzon.
Mentsd meg mind, majd hagyj itt engem,
Hagyd hogy összetörjek,
S találjak istent lelkemben,
Csak ne add, hogy embert öljek.