Érzem, hogy rámtör,
Minden sarokból,
Ingerlően feltör,
Minden alomból.
Ha megeszed, ha sírod,
Ha fájdalmad mondod neki,
Ki tudja meddig bírod,
De lelked már temeti.
Az étekben, mit szádhoz emelsz,
S napokid küzdesz véle,
Tán tudattalanul csak ott heversz,
Senki se kérdi él e.
A hó, a sár, az égből hullo fény,
A haldokló madár,
Vagy tán a puszta tény,
Hogy valami megtalál.
Az édes csókban, a boldogságban,
Mikor szívetek össze ér,
S gyújt tüzet a vágyban,
Ameddig itt ember él.
Ott van mindenhol, minden neszben,
Az utáló s fájó jellem, maga az életem,
Megölne már bármely percben,
Csak nem megy neki sehogy sem.