Tavaszról álmodom, békés, víg tavaszról,
ám milliárdnyi ajak nyílik imára!
Fűz cirógat szomorúan folyóparton,
s "pillangók hada száll virágról virágra."
Susogó szellővel ring az üde pázsit,
köztük illatozik tengernyi kis virág.
Méhek porozzák az ibolya ruháit,
rigók zengnek melankólikus áriát.
De milliárdnyi szív most bánatos, retteg,
mint rab a börtönben, madár kalitkában.
Hallgat, homályba vesző jövőtől reszket,
pillangók hada vigaszt nyújt, ám hiába!
Nézd, hogy szedi a lábát, a sekély patak,
benne sok hal önfeledten kacarászik!
Számtalan lélekből felszakadnak vágyak,
bíznak, míg el nem érnek a kopjafáig.