H.Gábor Erzsébet
Drága Földünk
Drága Földünk, öreg szülénk,
beteg karod fonod körénk,
levegőt is lassan veszel,
s kapzsi fiad, kifoszt, vedel,
amíg te a harcod vívod,
s nem éli át kínzó kínod,
míg a létért sírva küzdesz -
neki minden pénz, és üzlet!
Nincsen mérték, nincsen határ!
Kopasz fákon él a madár,
ember ember ellensége -
mi lesz ennek, mondd, a vége?
Sokat adtál, mégsem elég,
bűnbánatunk térdel eléd,
eltékozolt kincseidet,
termőfölded, tiszta vized,
visszasírnánk, de már késő!
Testedet, mint éles véső
szabdaltuk szét ezer részre,
s nem is vettük közben észre;
haldokolsz! A medred szárad,
ott, hol régen folyó áradt,
kopár, szikes, minden kihalt,
s hol az állat tízet fialt,
nincs már élet, meddő világ,
hol a féreg mindent kirág!
Nem érdemelsz ilyen véget -
drága Földünk, féltük téged!
Hátha az Úr, megkegyelmez,
megbocsát - vagy mindent elvesz -
s elűzi a kapzsiságot,
megfizettük már a vámot.
2020.04.04.