Benne a dac az utas…
Napnak fénye itt bent, nem ér el soha hozzám,
De, igen… néha, ha nem borús egy kis foszlány.
Van, hogy a csend beköltözik be szívünkbe,
És tűzet hamvasztó napsugár fröcsköl szembe…
Szeretet-csalogány dala, ha elnémul, lehet, vége,
Tüzet olt a tűz, tinta szárad megsemmisülve.
A dac, az, ami szétmar,
Igyekszik is mihamar,
Lélekfalat csak lemar.
Ha belekerülsz, olyan, mint egy fénytelen alagút,
Mint a hegy gyomrában, körbe-körbe csak fut.
Ott nincsen semmilyen állomást, bár kócolt lelked,
Igyekszik, megállni, de a semmiben… minek véled?
Kattog a sín alattam, én meg ülök az életvagonomba.
A vonatom zakatolva rója utat, látom, sántít rohanva.
Érzem, tudom, hogy az egész élet egy nagy rohanás,
Olyan, mint egy szélmalomharc… vajh’ mi a folytatás?
Életről, már tudom, a remény álom maradt,
De mondhatom úgy is, már porszemnyi sem maradt.
Az élet, nem mese történet, kegyetlen és kemény,
Néha még be is csap, mert amit felvillant… az remény.
Hmm… érzem, hogy az életem egy omladozó, beázó viskó,
Már kimerült a harcban, kacskán lépkedve, sín szétszakító…
Nézek ki az ablakon, látom, az időt nem tudjuk lehagyni,
Csak jön a vonatommal, sőt télen sem fog megfagyni!
Életkínom van, nyögve üvöltök, kaparom a párás ablakot,
Életkínom van, üvöltve nyögök, bár leverhetnék egy polcot...
A saját életem leteper és blokkolja az agyamat,
A saját életem rám heves és fékezi tudatomat.
Az én életem egy genyó, büntet, mint rosszember a sánta kutyát,
Rajtam is tartja a sötétsárgás ködöt, biz’ nem ad fehér papipát.
Azt a mindenit, még ki sem jöttem az egyik alagútból,
Így aztán hogyan kerülök ki a gém nélküli gémeskútból?
Hmm… nekem már a gémeskút is alagút, ………………
Érzem, hogy hasonló, mint pók szőtte fonalak,
A dac elhalmoz, de mit használ? Ebből vannak falak?
Érzem, hogy a dac, az, ami szétmar,
Igyekszik is lehetőleg… mihamar.
Bennem dolgozik, lélekfalat lemar.
Van nekem bővében, sok sötét alagút,
És arra megyek, mert arra vezet az út.
Megöregedve meg látom, kanyarogva körbefut!
Vecsés, 2017. február l. – Kustra Ferenc