Májusi harmat csillant,
föld lehelte álmában.
A csend lelkembe nyilallt,
ott ült a tölgy ágában!
A nap komótosan kélt,
oh, újszülött volt nemrég!
Virradt, s most narancsban ég
és zeng zamatos zenét.
Fonja hajam, derekam,
hozzá csak a csönd neszez.
Nemes, mint a gentleman,
érzem lábamról levesz.
Fakad, nagyokat sóhajt,
mert jő tavaszi zefír.
Ő vajon most mit óhajt,
bírja, hogy ő a vezír?
De nézd, égig ér a fény,
így álmaimat szövöm!
Víg, selymes, mint a szatén,
ó, Istenem, köszönöm!