A kővé vált óriás
Írta: kranczbela Dátum: Június 07 2020 18:42:16
H
Volt egyszer, valaha régen
még az édeni időkben.
Mikor az emberek, éltek!
Szabadon nevettek.
Teljes hír
Volt egyszer, valaha régen
még az édeni időkben.
Mikor az emberek, éltek!
Szabadon nevettek.
Semmitől sem féltek.
Ott, a nagy tenger partján
középfölde, határánál.
Itt laktak boldogan
egy óriással a szomszédban.
Ahogy az évek, csendben teltek
az emberek is szépen éltek
a gyerekek felcseperedtek
majd, újabbak születtek.
Az óriást, sokszor megcsodálták
akár egy fura sziklát.
A gyerekek, meg is mászták
karját, lábát, megcibálták
bajuszát, s, a szakállát.
Amin ő, csak mosolygott
mert, nyugodt és derűs volt.
Szerette a természetet
tengert, a csendet, a hűs szelet.
A mélyben, a habok alatt
ahova, nem úsztak le, halak
ott állt, egy csodás palota
Poszeidón és a sellők otthona.
Ő volt, a hableányok édesapja
s, minden tengerek istene.
Innen, úsztak minden fele
a különböző tengerekbe.
Csitítani viharokat
elsimítani a vitákat.
Itt élt a szép, hableányka
a neve, huncutka.
Arany haja, bronz uszonya
messze hangzó, víg kacaja
mely, a palotát átjárja.
A két polipot is lefoglalja
akikre, rá van bízva.
kíváncsi és örökmozgó
egy igazi, széltoló.
Ő, a legkisebb sellő lányka
apja féltett virágszála.
Kedves, vidám, barátságos
a végletekig, igazságos.
Szereti a tengereket,
embereket, delfineket.
Sokszor úszott ki, a partra
ahol, a sok gyerek várta.
Az óriás, itt látta meg
azonnal, a rabja lett.
Ettől kezdve, nem látott
és nem mosolygott
nem tett, egy mozdulatot.
Míg, egy napon
szép hajnalon
delfinekkel versenyezve
úszott a felszínre.
Kiült a fövenyre
így várt, a játékos gyerekekre.
Mikor, egy öblös hang, szólította.
Hogy hívnak?- szép hableányka.
Meglepődve, körül kémlelt
a zengőhang, után nézett.
Ekkor, az óriás felvette
szemei elé emelte.
Mosolygott és becézte
a szépségét, dicsérte.
Amint, a gyerekek megérkeztek
vége lett, az idillnek.
Ám, még sokszor találkoztak
össze is barátkoztak.
Az óriás, elhatározta magát
összeszedve bátorságát
megkereste, a lány apját.
Lemerült, a mélységekbe
hogy, feleségül kérje
Ám, a tengeristen, nem adta.
Az óriást, a partra dobta.
Itt várakozz, a víz mellett
míg, a lányom kezét, megérdemled.
Teltek hetek és hónapok
szépen, lassan, évszázadok.
Az óriás várt, csendesen
sóvárogva, türelmesen.
A reményt, soha, fel, nem adva
így, lett belőle, kőszikla...
Pécs,2019