Már nem harcolnak a fáknak ágai maguk között,
A partoknál a csónak többet nem vergődik-
Hullám hadak...amelyek vadul énekelnek
Ökleiket az Ég felé többet nem emelik.
Felhők közül a Hold szentként mutatkozik,
A világból ki űzi a rossz álmokat...
Az erdők víz cseppekkel ágakon,
Gyémánt öltözéket hordanak.
Széltében...hosszában...csak hallgatás és fény
A természet benne tükröződik derűsen,
Csodálkozik az arcának változásán,
Világnak géniusza...megbékélt magával,
És egy pillanatra a romokon megpihen,
Álmodva egy új élet fotmát.