Amióta élek, fényem árnyékot vet a földre,
Emberek észreveszik, látom: borzadnak hőkölve…
Félek én, mint édesanyját vesztett kis kölyök…
Már egyedül vagyok, minek, kinek hőbörgők?
Ráemelem másokra arcomat… őszinte tekintetű.
Emberek! Nagyon rosszul látjátok! Nem én vagyok a tetű…
Bennem csak támad, régi gondolat… Persze milyen emlékű?
Úgy születtem, hogy lettem fénye csak követte gyermek,
De a fényeim bárhol voltam, árnyékot vetettek…
Remény sem gyógyította elmorzsolódott lelkemet,
Amikor esténként a hold is hozott üzenetet...
A holdsugár a régi fényével hozta az égi üzenetet,
Égből hozott reménnyel kellene így gyógyítani a lelkemet?
Az esti árnyékban mindenen látszik, hogy leharcolt a teremtmény,
De besötétedik, és így hogyan vet áldott árnyat, a friss remény?
Remény a reménytelenségben…
Reménytelenség a reményben…
Árnyak játéka a fényben…
Fény, az árnyékok ölében…
Fényjáték…
Árnyjáték…
Hozadék?
Vecsés, 2015. december 13. – Kustra Ferenc