Krancz Béla
Egy öreg fenyő története
Az öreg fenyő intelme
egy fiatal fához:
Figyelj rám most!
Te, tobozból eredő
földből cseperedő
száraz, izzó nyarakat
jeges teleket átélő
örökösen zöldellő
apró lucfenyő.
Nézz meg engem:
Tobozodat én termettem,
ahogy sok testvéredét is.
Kiket láttam szárba szökni
felcseperedni, majd kivágni.
Aki satnya volt, vagy ferde
azt a fűrész megkímélte
míg ki szép volt, sűrű, nyúlánk
nem kerülte el a halált.
Jönnek favágók fejszékkel
rudakkal és mércékkel.
Felmérni az állományt
osztogatni a halált.
Majd meg érkeznek az autók
s, elvisznek az árusok.
Így kerültök az utcákra
meztelenül ravatalra.
Ezek után hazavisznek
szépen felöltöztetnek
rád, díszeket aggatnak
végül gyertyát is gyújtanak.
Ekkor, mind köréd gyűlnek
kedvesen énekelnek
majd asztalt is terítenek
hogy halotti tort üljenek.
Ám, ha gyertyáid leégtek
nem vagy jó, csak szemétnek.
Ha nem hullajtod tűleveleid
talán maradhatsz szilveszterig?
Mert, ha véget értek az ünnepek
neked is bevégeztetett.
Díszeidtől megfosztanak
a kuka mellé kidobnak.
Mert addigra az emberek
elfelejtik az ünnepet
s, azt is, hogy mi a szeretet.
Ha jövőre is ünnepelnek
tőlem, már új fát visznek
mert te rád
már nem emlékeznek!
Pedig a fenyő maga szép!
Nem csupán karácsonyfaként.
Pécs, 2006