Az az idő már elmúlt
hogy magamba roskadtam,
szememen köd ült, homály,
némán könnyem csorgattam.
Lelkemben béke honol,
otthon vagyok, lélegzem,-
fekszem jó puha párnán,-
újfent árad énembe.
Eddig háborgott, úgy mint
tenger veszett hulláma,
de szalutált, s sebtiben
vetettem a kukába.
Kemény szót, zord orcákat
már magam mögött hagytam,
újra tudok nevetni,
s fürödni rózsás habban.