Fűben ülök, ez merengésem helye,
Árnyat vet rám a lombozat ereje.
Gondolatom siklik, ez fű teteje
Csend mellettem ül néma-mélán, lesben,
Mire véljem? Hallgatok, karót nyelten…
Nincsenek hangok, a fény meg sem moccan,
Semmi sem közelít… mindenhol ott van.
Felnézek a kék égre, a roppant messzeségbe,
Lehet, hogy jobb lenne ott lakni a nagy kékségbe?
Nem érzek én a lelkemben semmi rosszat,
Ezen még a nyugalom is gondolkozhat.
Az erdő széli fasoron kellene végigvonulni, talán,
Csend meg csendben követne, egészen halkan, csoszoghatna csupán.
Érzéseim nagyon lassan bontakoznak,
Lelkem bugyra mélyén, talán nyiladoznak.
Elgondolom, van helye védőburoknak?
Fájón lebénító a csendem,
Nyugalom, meg csak ural engem.
Ne így legyen! Nem engedhetem…
Ha lassan is de, felállni kéne már a nyugalomból,
Kitépni magamat a képmutató, hazug világból,
De a percek telnek, nem félek segítő kirántástól…
Fordul a Nap, suhanó árnyak kerülgetnek,
Sóhajtva, a csendemmel együtt körülvesznek…
Hol buknak vesztesek? Merre vannak győztesek?
Látom, itt majd szakadnak a lélekhúrok,
Mert a nyugalmam sem lehet oly' zárt burok…
Hallom, a csend sorvad… én magam alatt kúszok?
Vecsés, 2016. február 3. – Kustra Ferenc