Álmodtam egyszer, mindenről,
Erdőröl, fagyrol, tengrerről,
S felhős éjszakárol,
Egy elveszett ember csendes dalárol.
Hallottam csendről, vérző fülekről,
Ólom marta szívről, vérző testekről,
De mégis, oly csendben, lágyan, a köbe veszve,
Ahogy hallhat egy süket, egyedül, elveszve.
S láttam is, mikor vad mezőkön rohantak,
De nem is jutottak oly messze, csak futottak,
Végül letelepedtek, megtépve, még hullanak,
Vérző csókot adva, a megtépázott Ugarnak.