Erdő ölén elfeledett porlepte kis kunyhó állt,
ablakában hajdan pompás muskátli kókadozott,
rozsdás, kavargó avarral telt meg néma tornáca,
borús tekintettel kósza vándorra vágyakozott.
Romos kémény felett jámbor felleg szomjún pislantott,
fakón csillant a nap is, sóhajtozott vele együtt,
olykor- olykor csak egy eltévedt macska kószált arra,
pókháló is termetes volt a sutban, s oly rég pelyhüdt.
Messziről a szellő levendulaillatot sodort,
ott bujkált a fák közt, mint az ökörszem a sövényben,
Érezvén ezt koldus ballagott kíváncsian arra,
kérdő csodálat húzódott meg ősz szemöldökében.
A csatakos virág még épp nem porladt, a vén koldus
leült a lócára, könnyes szemmel vette ölébe,
gondolata messzire révedt, szemében remény gyúlt,
friss ízét érezvén megújult létnek állt elébe.
Bimbódzó lakba szeretet, s lelki béke költözött,
a közeli kis patak kacagva csobogni kezdett,
pompás virágok ébredtek, nap fürdette aranyban,
rózsás kedvű rigók dalára pille táncot lejtett.
Termő lett a föld, áldott a ház, s ki ott lakott benne,
üde, édenkertté változott szorgos két kéz nyomán,
föl-le szaladgált benne a tengernyi apró élet,
s andalító dallamot zengtek egy édes zongorán.