Volt egyszer, réges-rég még,
az idő kezdetén.
Mikor
mindent beragyogott a fény.
Ekkor élt, két tünemény.
Egy sellő és egy tündér.
Míg egyikük, a habot szelte.
A másik , szállt felette.
Így, játszottak, versenyeztek majd,
önfeledten ölelkeztek.
Eképpen, nőttek, növekedtek.
Boldogságban élhettek.
Ám, közben felütötte fejét a sötétség.
Árny leplét teríti, a messzeség.
Hiába néznek körbe
nincs remény a menekvésre.
Most, lemerülök a mélybe.
Te, szállj fel a fellegekbe és itt várlak,
ha ennek vége, egy forró ölelésre.
Mondja a sellő, a tündérnek.
Ám, a napok egyre múlnak
az árnyak, csak nem fogynak
bár a fényre sokan várnak
nincs még vége, az éjszakának.
A tündért egyre várja
a sellő, s a sziklája.
Szomorúan, a sziklán ülve
egyre az eget kémlelte
folyton a tündért várja
az ölelésére vágyva.
Míg, egyszer csak,
suhogást hall fentről szól,
tehát, nem lehet hal.
Fel is tűnik, nem sokára
a derengő félhomályban.
Szárnyait összezárva
leereszkedik a sziklára.
Idefenn és az égben az éj tündére lettem
hogy az ártatlanokat védjem.
De, nem kell félned
meglátogatlak téged minden naplementével.
És amikor a nap fel kel.
Itt, a sziklán várlak,
édes forró, boldog öleléssel...
Pécs, 2018