Mikor ott jártam azon a közeli réten,
mezei virágok virultak kacagva,
fehérbe borult a föld, menyegzőre készült,
párját hívogatta a tavasz madara.
Már ébredezett a lepke is, mély álmából,
a nap is hozzá simult féltőn, szelíden,
keltegette csókokkal, cirógatva lágyan,
búgó hangon remény országba repítve.
Ábrándja oly szép volt, már szinte mesebeli,
nyár volt, szárba szökkent az árnyék és a fény,
roppant megszorult a hőség, levegő rezgett,
az élet úgy tündöklött, mint a diadém.
Világ egyre erőteljesebben lélegzett,
szárnyalt, mint a képzelet a vágy és remény,
a lepkével karöltve vígan keringőzött,
szebb jövőt vágyva, szívét hordta tenyerén.