És milyen sírás...akkor ott a kandalló előtt...egy hosszú esős estben,
keltve sötét hangnak születését melledben:
Egy fénynek száműzetése...sokkal távolabb...amint a vihar amely körülöttünk forog,
Istenem útjaidat hogyan óvhatom?
Nekem nem hagyod csak az estnek sötétségét egy hosszú napnak után,
amely az estnek sós egyedüllétével etet,
tanú vagy hallgatásaidnak...árnyékodnak...és a nagy hangos kitöréseidnek.
Így sirattad magadat az estnek sötétségében.
De ablakod alatt a régi falakkal szemben képtelen vagy újra éleszteni az elveszett zavartságodat,
akkor kinyitva egy könyvet...és száraz újaddal sorok között járkált tágan figyelve,
és várva az elmúlás pillanatát...hogy a magas szél felkapjon...hogy egyszeriből kiszakítson
amint egy tájfun...szétválassza a fellegeket szemeid várakozása előtt.