A priccs nagyokat roppan
pedig hazudik,
mert egyre kisebb súly van abban
ami lenyomja, ha esteledik,
ha sötétedik.
A sötét bányalyukakból
e rossz világnak
bűzös, piszkos odúikból
mind ilyen priccsekre másznak
és káromkodnak.
Mert ég a seb a kesztyűtlen kezén,
a csákány nehéz,
a repedt nyél törését bőrén,
érzi sokezernyi kéz,
ha egymásba néz.
Miközben sír a kisbaba,
babáját eszi,
a tizenhat éves bátyja,
termete csak százötven centi,
a szenet fejti.
Húst kér az egyik, rizst a másik,
mit nem kapni rég,
sajtra csak az emlékezik,
akiben maradt abból még,
egy kis emlékkép.
A kenyér napi adagja,
negyvenöt deka.
Csak szűk ruhákat gyártanak,
mert szűk a munkás dereka,
hullik a haja.
Ha a fejadag emelkedik,
hús és kenyér,
ha kissé jobb, mint eddig,
erre mindenki enni kér,
kit szidott, dicsér.
A priccslakó csak álmodik,
és imádkozik.
talán még csak várakozik,
hogy megjöjjön a bátorsága,
és az imája.
A priccslakó az égre tekintget
és azt feleli,
Isten adja az életet,
ha akarja, el is veszi
ha tetszik neki.
A bányák, tárnák tele vannak,
nehéz panasszal.
Perselyekbe fillért adnak.
Napfény helyett tavasszal,
jön a tüdőbaj.
Vastag fala van a tárnáknak,
hallatszik a zaj,
mert nagyon sokan sóhajtanak,
hideg szobákban hangzik a jaj.
Sírnak és fáznak.
Álmodik a priccs lakója,
és még nem érzi,
hogy van izma és van karja,
tudna tenni, tudna győzni,
ha akarja.
Ezt a verset nemrég találtam meg egy régi füzetben.
Amikor írtam, 18 éves voltam, 1951-ben. Az akkori
nyomorúságos életet írtam le. Persze akkor ezt
nem mutathattam meg senkinek, mert az államvédelmi hatóság elvitt volna.