A mélységből
***
Ne mondjátok, hogy a szív nem remél,
Ha szent bizalma széttiporva van,
S az elbukás után a küzdelem
És a törekvés már haszontalan.
Hogy a mélységben csak mélyebbre jut
A küzdő ember vergődésivel,
S ha a léleknek szárnya megtörött,
Magasba szállni többé nincs mivel.
Bármily kopár, kihalt is a vidék,
A viruló tavasz lombot fakaszt,
Hímes virágot hoz a bús avar
És zöld pázsitot a fagyos haraszt.'
A porba sújtott lélek míg piheg,
Megtörve bár, — de örökké remél,
S hogyha szilaj csapások vésze ér,
A szétdúlt álmok romjának helyén
Uj érzelmeknek szűz virága kél —
S ez a remény ! —
***
Hock János 1859 – 1936
***
***
Aus den Tiefen
***
Sagt nicht, dass das Herz keine Hoffnung hat,
wenn das heilige Vertrauen zerstört ist,
nach dem tiefen Sturz der Kampf schon zwecklos
und alle Strebsamkeit nichtsnutzig wird.
Dass du in der Tiefe, nur tiefer fällst,
wenn als kämpfende Mensch herumzappelst,
und wenn der Flügel der Seele zerbricht,
dann hochfliegen kann, nicht mehr dein Herz.
Egal wie karg und öd ist die Landschaft,
der zarte Frühling, die Knospen erbarm,
bunte Blumen bringt das faule Falllaub
und grüner Rasen, der frostige Farn.
In den Staub gefallene Seele keucht,
gebrochen zwar – doch mit ewiger Schwung,
und wenn die Gefahr wilde Seuchen besteht,
an der Ruine, der zerstreuteren Verlockung
die keusche Blume wieder neu entsteht –
‘d das ist Hoffnung! –
***
Fordította: Mucsi Antal-Tóni