Múltamban…
Bár az életem, emlékezetes virtusokkal volt ékes,
Előbb-utóbb a testem, minden test útjára tér… ott véges.
Volt életemben, sok érdekes, tisztázásra utaló körülményem,
Mert a kegyes beállítással szemben, homlokegyenest körülnéztem.
Ellentétes mód látszott a valósnak... többször átléptem körülményen.
Tudjuk, hogy sokszor a halálnak micsoda kézzelfogható ténye,
Hogy nem is a vadkan ölte meg a királyt... ez élet cselszövénye.
Aztán meg, nem gyanúsították a lovászt, pedig ő leleménye.
Közben meg mindent, az általánosságok ködébe
Mosó elferdített, de, kegyes szólamok fényében,
Az igazság igyekszik elsikkadni, félelmében.
Sokszor volt, hogy hatalmasok meghasonlásba kényszerítettek,
Ilyen esetekben még az is jó volt, ha levegőt vehetek…
Mások töredezett szellemisége kényszer-uram lehetett,
A lelkem, meg addig is rövid, kényszer-szabadságra mehetett.
A múltat, belső vihar kavarta sűrű por fedi el,
Ahol meg nincs, ott mesterségesen köddel takarják el.
Múltban is volt célzatos hazugság, szándékos mellébeszélés,
Így az én életutamban volt mi sikamlós, bizony, nem kevés.
Sokszor nem volt könnyű jottányi előrehaladást elérnem,
Sokszor szemem ködétől nem láttam, fényes utat, ez volt fékem.
Sokszor, hiába voltam én a legjobb… csak reméltem,
Hogy akceptálják, de, mindig lefestették a fényem.
Ma már talán régen volt mese, saját monda, a sok, mi velem történt,
Bár, a valószínűség, emlékezésben tényszerűen kever örvényt.
Krónikása vagyok én az életemnek, ott voltam minden csatában,
Virtuskodtam is, most meg csak emlékszik az öreg ész-lélek… magában.
Vecsés, 2017. október 2. – Kustra Ferenc