Bánatos és fehér a kihalt szoba,
A tűz hamuban kialszik,
Költőnk a tűzhely mellett sorscsapottan,
Szemeiben szikra nélkül,
Bár géniusza nagy...és majdnem legenda...
Mégis benne egy szem szikra nincs.
Bánatos és fehér a nagy síkság,
Kék vihar alatt nehezen nyög,
Mint vadállat a fájdalomtól szétmarva,
És a Hold fehéren hidegen figyelte
Az éjszakai ködben...mint egy tömbből vágott fehér oszlopot...
És a Hold fehéren hidegen figyelte a nagy síkságot.
Halott a szoba...és halott a költő,
Távolról a rekedt farkasoknak rettentő hangja hallatszik ,
Amelyet lassan kiemelten feléje hozza
Baljósan...elfojtott hangon a remegő szélroham,
Bár ordít a szél...Istenem ő mivel vétkezett itt?
Lassan káosz...ítéletidő uralkodik.
De a kandalló alatti hamuban hirtelen felvillan,
A falakon kék látomások szaladnak,
S a kéményen élő láng kirohan,
Kiszökik... lüktet...és repedt hangon megszólalt...
Arany arkangyalként.
S a láng azt mondta:Hozok neked ihletet,
Hallgasd...énekeld...még meg nem fiatalít,
S a dicsőségben megfullasztja sóhajtásaidat,
Míg gazdag...erős ember leszel.
A láng újból mondta:Ihletet hozok
Még fehér szobádba is...hol vibrálóan minden lelkesül.
De ez csak álom ember feletti lobogás.
Marad a láng ezüst tornyaival...kapui topáz,
És a költő felé nyújtogatta lángoló nyelveit...
De lassan a tűz kialszik és a hideg borotválni kész,
A Hold még szép...és jól érezni a farkasok hidegét,
Tudva...hogy minden egy nagy hazugság.