Debreczeni Zsolt: Mi vezet az elhidegülésbe?
Talán még könnyen élsz, ott a kályha lángja,
mit szerelmed sugároz, szeretetként rád ma.
Bár sose feledd azt, hogy a nyugvó napsugárba,
sokaknak már hűl kifele, a szívük forrósága.
Többeknek még várniuk kell, hogy felizzítsa szívük,
a szerelem melege, mely tiszta, igaz hitük.
Mindig tudd, csak akarni kell, bízni kell még abban,
hogy Ő az aki jégveremből, a tűzben égő katlan.
Mi vezethet hát hidegségbe, könnyú erre a válasz,
az ostoba félelem, mely minket most elválaszt!
Nem azt mondom, hogy ne féljünk, de legyen mindig remény,
mert annál nagyobb bűn nincsen, mint a halott remény.
Minidig van kiút, abból a nagy bajból,
mit a magány felizzít, de a remény felvilágol,
de sosincs abból kiút, ha ott hagynak magadra,
hisz nincs ott veled senki, ki vigyázna álmodra!
Legyünk tehát mindig, egymással oly buzgók,
mint fecske száll fel vidáman, a napra néző zuzmón.
Lépjünk oda egymáshoz, és adjunk melegséget,
a magányában elhidegült, aprócska szíveknek...