Gyönyörű színpompába borult a természet,
bőségtál terül boldogan a földeken.
Egy víg madárijesztő nézi csorgó nyállal,
amíg e jólétet magamhoz ölelem.
Már levedli megkopott ruháját a világ,
ázott avarban rongy gúnyában lépdelek.
Imára kulcsolom kezem ég felé nézve,
némán, könnyes szemmel avarban térdelek.
Fényt az ádáz, rozsdás levél mohón elnyeli,
sivár puszta lett a hajdan kies világ.
Ködös, párás illatok szállnak bánatosan,
magányba burkolózik az egy szál virág.
Megveszett dúvad szikkadt leveleket kavar,
tajtékzik, dühöng, most köröttem szédeleg.
Mély bronzvörös, burnótbarna az erdő, mező,
némán, könnyes szemmel avarban térdelek.