Помню – долгий зимний вечер,
Полумрак и тишина;
Тускло льется свет лампады,
Буря плачет у окна.
«Дорогой мой, – шепчет мама, –
Если хочешь задремать,
Чтобы бодрым и веселым
Завтра утром быть опять, –
Позабудь, что воет вьюга,
Позабудь, что ты со мной,
Вспомни тихий шепот леса
И полдневный летний зной;
Вспомни, как шумят березы,
А за лесом, у межи,
Ходят медленно и плавно
Золотые волны ржи!»
И знакомому совету
Я доверчиво внимал
И, обвеянный мечтами,
Забываться начинал.
Вместе с тихим сном сливалось
Убаюкиванье грез –
Шепот зреющих колосьев
И невнятный шум берез…
1887
___________________________
Emlékszem – tél, hosszú este,
Csend van körben, félhomály;
Lámpánk fénye sárga, sápadt,
Vihar sír az ablaknál.
„Drágaságom, – súg mamácska, –
Ha az álom meglegyint,
Hogy majd friss, vidám legyél te
Holnap reggelre megint, –
Felejtsd el, hogy hóvihar zúg,
Felejtsd el, hogy velem vagy,
Halk lombsuttogásra gondolj,
Nyári dél heve mi nagy;
Emlékezz, mint súg a nyíres,
S az erdőn túl láthatod,
Lassan futnak az aranyló
Rozskalász-hullámsorok!”
Az anyai jó tanácsot
Figyelemmel elhivém,
S körbevéve ábrándokkal
Felejteni kezdtem én.
Békés álmomba ivódott
A viharos altató –
Ért kalászok suttogása,
Nyírlomb zaja, elhaló...
1887
* * * * *