Hagymahéjszínű október ragadott karon,
aranyló avar szundikált aljában.
Olyan édesen szendergett, mint ahogy
kisded alszik édesanyja óvó karjában.
Csendben lépkedtem rajta, már- már lábujjhegyen,
dalos madarak se búgtak zenével,
csak hogy a nesztől nehogy megzörrenjen,
s az ősz ízét kóstolgattam nyelvem hegyével.
Harmatcsepp ragyogott minden egyes levélen,
sóhajtozott mi fönt maradt, oly nagyon,
must bukéjától részegen regéltem,
kinek árt s kinek használ hirtelen jött vagyon.
Egy felleg állt őrt vigyázba ott fent kevélyen,
egy csepp lábujját dugta a langy tóba,
majd hirtelen ugrott a pillanat hevében,
épp szakadni kezdett őrült tempóba.
Aztán elállt, nyirkos, hűvös lett a takaró,
szél tépázta kabátom összébb húztam,
hajam mint a szénakazal oly nagyon csapzott,
most tombol az ősz, de már tél jő dúltan.