Tépett belőlem ki bölcsen alkotott,
Azt gondolta, tán túl sokat adhatott,
Sok esélyt ezzel nem hagyva így nekem,
De tudta jól, hogy megvan még két kezem,
Gondolt egyet, és elvette szárnyaim,
Megtépve égen szárnyaló vágyaim,
Nekem adta e földhöz ragadt hitet,
S a két lábat mi hordja terheimet,
Reméltem a tetszését majd elnyeri,
A tény maga, hogy mindez mily emberi,
Megéri verítékben úszni érte,
Ahogy a teremtő mindig is kérte,
De ő sehol, én magammal itt vagyok,
Csak a vágy jutott, hogy élni akarok,
Ezért pedig mindig mindent megteszek,
S, emberi szívemre mindent felteszek,
Hogy a szív dobogjon, fel kellett nőnöm,
Hogy a hit ragyogjon, meg kellett ölnöm,
Hogy a lelkem szálljon, s mindent kiálljon,
Testembe zárom, velem álmodozzon,
Mikor fel kell majd kelni, ébredni már,
Engem a mélység, csak az enyészet vár,
De ő majd harcol értem, nélkülem is,
Mert lelkem a doktor, s létem a praxis.