Kibomló reményszál.
Lámpaoszlopon este megtörnek a fények,
emberek szívében félelem ül, nincs béke.
Gúzsba kötött a vírus kegyetlen világa,
falak közé zárt magány a lélek bírája.
A lélek magányomat most magamra zárom,
csend felesel, céltalan, rémisztő az álmom.
Pókfonál arany - selymén képzeletem játszik,
távoli emlék, színes szivárványnak látszik.
Tavasz érkezik, virágba borulnak a fák,
kihalt utcákon, félelem, vírus köztünk jár.
Bánatot, okoz nem válogat idős, gyermek közt,
támad, tombol kegyetlenül legyőz ágyhoz köt.
Omladozó falon, csipkefüggöny pókháló,
kibomló reményt fest, ablakra a csend-háló.
A csendnek leple, puha, bársonyos takaró,
elhagyott házak, romok közt, virág bimbózó.
A rémisztő magányt, örökre messzire űzöm,
az álmokat , célokat reményszálra fűzöm.
Lélekrezdülés, mosoly kék óceánja lesz,
csillogó könnygyöngyöt arcomra a fény tesz.
2020. június 28.
Horváth M. Zsuzsanna