Mezei Ernő: Margit-szigeti éj / Der Margaret-Insel Nacht
Írta: Toni Dátum: Január 04 2021 08:58:19
M

A partról nézem hosszan, elmerengve
Lassan, sötéten hogy omlik a viz,
Hullám hullámot követ széles rendbe',
Egy sem áll meg s nincs egy, mely visszavisz.
Teljes hír


Margit-szigeti éj.
1
Oly csendes már. Fekete késő éjjel
Leplébe bújt a virágos sziget.
A légben nehéz illat terül széjjel
Mi bántja most még a fáradt szivet?
2
Mért kérdi fájón fönt a fényes csillag,
Hová tünt a szintarka szép világ?
Mért emlékeztet rá az éji illat,
Hogy haldokolva sóhajt a virág?
3
A partról nézem hosszan, elmerengve
Lassan, sötéten hogy omlik a viz,
Hullám hullámot követ széles rendbe',
Egy sem áll meg s nincs egy, mely visszavisz.
4
A város felől túl egy parti lámpa
Fénykévét lövell a mélységbe le,
Mint tűzoszlop áll a sodró hullámba'
S alig ingatja dél meleg szele.
5
Tovább ott fönn a sötét zugó árra,
A vándor hold sugárözönt vetett
Ezüstös, gyöngyös lánczot fonva rája
S e tündöklő hid ép hozzám vezet.
6
Óh ti imbolygó kusza, bomlott képek,
Ti forgatjátok éltem tükörét.
E nagy habok ti vagytok oszló évek,
Folyástok is oly lassú, mély, sötét.
7
Mert érzem én is, hogy a végzet sodra
Széles mederben lefelé viszen,
S mint folyik az élet hullámzó sorsa,
Nem állitja meg útját semmisem.
8
A mécsfény ott ? — ah multam szenvedélye
Mélán, meredten a habokra tűz;
Lángolva, gyújtva tört a csalfa mélybe,
Mig végül holt iszapba fult a tüz.
9
S óh ismerém a rezgő sugártánczot,
Mit a viz szinén játszin lejt a hold,
Azt a kegyetlen, fényes emléklánczot,
Mit a sebzett sziv hánykolódva hord.
10
Ott csillogtok ti lehetetlen álmok,
Mik égettétek bennem a velőt,
Csillámtok — az a szemfényvesztő álnok
Lelkemből most is szivja az erőt.
11
Ott szikráztok ti meddő, kába vágyak,
Mélység fölé himezve a gyönyört.
Lcszegzett rabja a hűs hullámágynak,
Varázstok kinos szenderben gyötört.
12
Sötét folyó te! időknek nagy éje!
E hazug fényt mért hogy el nem nyeled?
Emlékben mért csillog a percznek kéje,
S az elárult sziv mért hogy nem feled ?
13
Óh hagyj el már, elmúlt tűznek visszfénye,
Ha nem kötött le ott túlnan a part.
Ezüst ábrándja, gyönyörű reménye,
Miért kisért, ha csak örvényt takart?
14
Tűnj már az éjbe emlék holdsugára,
Hisz a sötét ár tovább hömpölyög,
S ismétli folyton egyhangú zúgása:
Elmúlik minden, csak a sir örök.
***
Mezei Ernő. 1863 – 1922
***
***
Der Margaret-Insel Nacht
1
Es ist schon so ruhig. Spät in der schwarzen Nacht
die blumige Insel ist in Schleier versteckt.
Ein starker Duft ist in der Luft in Übermacht,
was hat das müde Herz jetzt noch so verschreckt?
2
Mit schmerzender Stimme fragt dort oben der Stern,
wohin ist das schöne bunte Welt verschwunden?
Warum erinnert mich der Nachtluft so düstern
wie sterbend seufzen überall die Blumen?
3
Ich schaue lange von dem Ufer nachdenkend,
langsam, dunkel fließt das Wasser herunter,
Welle nach Welle, wie von Geisterhand lenkend,
keiner bleib stehen und plätschert froh ‘d munter.
4
Eine helle Uferlampe jenseits der Stadt
schießt einen Lichtstrahl in tiefen Abgrund, der
wie eine Feuersäule in der Welle stand
und nimmt kaum von dem lauwarmen Südwind kund.
5
Weiter dort oben an dem dunklen Gefluder,
der wandernde Mond mit strahlen flutete,
mit silbern Perlenkette, als Haarpuder
und diese Brücke schnell zu mir wendete.
6
Ach, ihr schwankenden und verworrenen Bilder,
ihr dreht so gern meinen lebenden Spiegel.
Die großen Schäume sind meine alten Zinder,
ihr fließt auch so langsam und tief wie Tiegel.
7
Weil ich es fühle, dass uns das Schicksal wirbelt
in seinem breiten Flussbett, treibt uns hinab,
und während das Schicksal des Lebens so wellt,
nichts wird Sie aufhalten, wir schreiten dem Grab.
8
Was brennt dort? - Die Leidenschaft von Vergangenheit
starrt so melancholisch auf das Wellen Schaum;
geflammt, entzündet, brach in die täuschende Zeit,
bis das Feuer löscht, sich in toten Schlammsaum.
9
Ach, ich kenne den vibrierend tanzenden Strahl,
was auf das Wasser, der Mond zurückspiegelt,
die grausame und glänzende Gedächtniswahl,
was das verwundete Herz trägt als Entgelt.
10
Dort strahlet ihr die unmöglichen Träume aus,
was bei mir auch das letzte Mark verbrannt hat,
das Glitzern, – diesen heimtückischen Augenschmaus
das, was die letzte Kraft aus der Seele ausbat.
11
Dort glitzert Ihr blöde, bescheuerte Wünsche,
über die Tiefe hängt Ihr Stick vergnügen.
Als festgenagelter Sträfling der Traum Künste,
Ihre Magie wird zum Eindösen führen.
12
Dunkler Fluss Du! Die tolle Nacht aller Zeiten!
Dieses Lügenlicht, warum kannst Du nicht verschlucken?
Die Lust der Minute, warum tut verbreiten,
‘d das verratene Herz von Schmerz herumzucken?
13
Lass mich du Abglanz des vergangenen Feuers,
wenn dich dort drüben das Ufer nicht festbindet.
Die silbernen Träume deiner schönen Präsenz,
warum folgt dir, wenn nur der Wirbel verhindert?
14
Verschwinde jetzt, du Mondstrahl der Erinnerung,
weil der dunklen Flut fließt ohne dich artig,
‘d wiederholt ständig seine einstimmige Geltung:
Alles wird vergehen, nur das Grab blieb heilig.
***
Fordította: Mucsi Antal-Tóni
***
Zágonyi Mónika felvételével